Vannak könyvek, amiket elolvasok, nagyjából az elején borítékolható, hogy mi lesz a végkicsengése, pár órára elszórakoztatnak és körülbelül két nap múlva már nem is emlékszem rájuk. Vannak könyvek, amelyek lenyűgöznek, odaláncolnak magukhoz, elfelejtek olvasás közben enni és inni, amikor pedig befejezem hiányozni kezd, de annyira, hogy legszívesebben újra elkezdeném, csak hogy abban a világban lehessek megint. És vannak könyvek, amiknek a hatása leírhatatlan. Megráznak, leginkább letenném és fel sem venném többet, de nem bírom, meg kell tudnom hogyan alakul és a végén csak ülök letaglózottan, kifacsartnak érzem magam, nem tudom száműzni a gondolataimból napokig, ugyanakkor jól tudom, hogy évekig nem fogom őket újra olvasni.
Ilyen könyv számomra az 1984, Az őz, a Virágot Algernonnak és most már ide tartozik A szabadság útjai is.
A történet viszonylag könnyen elmesélhető: egy házasság, egy család lassú széthullása. Egy fiatal pár két gyerekkel egy barátságos házban egy álmos amerikai kisvárosban. Drágám, hiszen ismered Wheeleréket?! Frank fejes valamilyen nagyvállalatnál, a felesége April pedig egy tünemény, az elbűvölő gyerekeikről nem is beszélve! Felvilágosult, modern fiatalok, ilyenekből kellene több ebbe a városba!
Tipikus kisvárosi idill, tipikus kertvárosi barátsággal. S miközben Frank és April egymás között megvetéssel emlegetik mindezt és maguknak sem merik, bírják bevallani, hogy őket is beszippantotta ez a világ, hogy ők is egyek a nagyvárosból kiköltözött családok közül, akik inkább az ingázást választják, hiszen ha az embernek gyereke és családja van, mégiscsak egy ilyen helyen kell élni.
Hogyan jut el két ember a társas magány állapotába? Hogyan lehet az, hogy bár mindketten tudják mire lenne szüksége a másiknak, mit kellene mondani vagy tenni, mégsem lépnek semmit?
Amikor már egy félrelépés sem generál indulatokat és vet fel erkölcsi kérdéseket. Amikor már a szomszéd szobában alvó gyerekek sem jelentenek gátat a parttalan vitáknak vagy éppen a lélektelen és féktelen szexnek. Amikor már a cél egyszerűen végigcsinálni a napokat egymás után anélkül, hogy gondolkozni kelljen rajta.
"Felesége boldogtalan? Hát ez nem szerencsés, de végül is ez az ő problémája. Neki is megvoltak a maga problémái. Gondolatainak ez a szabad áramlása, amit nem térített el bűntudat vagy csapongás, annyira kényelmes volt, mint könnyű őszi zakója."
Egy nem tervezett terhesség nem ok az örömre vagy az aggodalomra, csupán egy száraz tény, amely lehetőséget teremt egymás meggyőzésére és a végeláthatatlan vitákra. A cselekmény gyorsvonat módjára robog előre a kimondott és kimondatlan vádaktól kísérve és végig nyilvánvaló, hogy ezt a konfliktust már csak valami katartikus fordulat oldhatja fel, ők mégsem tesznek semmit ennek elkerülésére, mert egyszerűen belefáradtak és beleuntak egymásba és gondosan felépített életükbe.
"...nem volt több tanácsra és intelemre szüksége. Békét és nyugalmat érzett, hogy tudott valamit, amit mindig is tudott, és amit nem a szüleitől, Claire nénitől, Franktől vagy a többiektől kellett megtanulnia: ha valami mélyen igazat és mélyen őszintét akart tenni, a végén mindig kiderült, hogy egyedül marad."
Félelmetes hatású könyv, a legjobb amit hosszú idő óta olvastam, egyszerűen időtlen történet, ami ugyan ezekkel a dialógusokkal játszódhatna 2012-ben is, most is megállná a helyét. A jellemrajzok aprólékosan kidolgozottak, nincs egyetlen pozitív, szerethető karakter sem a könyvben, mégis azonosulni lehet mindenkivel, mert egyszerűen emberiek.
10/10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése